A remény mint érték

A keresztény bízik a jó létezésében, megismerhetőségében és megvalósíthatóságában. Bízik abban, hogy végső értelemben minden javára válik, hogy nincs kiszolgáltatva vak természeti erők játékának. Gondviselés és megváltás, mint a remény kettős alapja. Keresztény optimizmus. - A jogalkotó - alkalmazó bízik abban, hogy a jog szabályainak követése társadalmilag hasznos, hogy a társadalom helyzete megfelelő normákkal javítható, a jog eszköztára alkalmas a társadalmi béke megőrzésére és az emberi szabadság és méltóság védelmére. Jogászi optimizmus és realitás.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: BODA 86. 361., HILDEBRAND 135., KECSKÉS 242., KIRÁLY 234., RAJZ 340.

A teológiai erények másodika, a remény, ugyancsak nem könnyen érthető meg. Ha értéknek, mégpedig elérhető, sőt kötelező értéknek tartjuk, akkor a remény is emberi értelem és akarat együttes kérdése. Míg a hit általában inkább statikus, addig a remény inkább dinamikus hozzáállás az élet általános nagy kérdéseihez. Miben áll a remény? Abban a meggyőződésben, hogy az embernek a saját értékszerző tevékenységére lehetősége van, meg tudja ismerni a jót, meg tudja különböztetni a rossztól, és képes akaratával döntést hozni a jó megoldások mellett. A remény bizalom abban, hogy a gondviselő Isten az embert nem hagyja magára. Amennyiben törekszik a jóra és felismerése szerint cselekszik, ezt Isten értékként a javára írja. Cselekvéseivel az ember egyre jobban kibonthatja a maga egyéniségét, tökéletesebbé válhat, mind a maga, mind embertársai számára. A keresztény ember abban a meggyőződésben él, hogy az élete ajándék, nagy esély arra, hogy kibontakoztassa magát. Tudatában van ugyan annak, hogy szabad akarata miatt veszélyek is fenyegetik. Hozhat nem jó, téves, vagy kifejezetten rossz döntéseket is. Ezekkel elvesztegetheti esélyeit és tönkreteheti magát. De egyúttal ez a szabadság adja meg számára az értékek önálló megszerzésének lehetőségét és a maga kibontakoztatását is.

A keresztény ember hisz a teljes jó létében, megismerhetőségében és abban, hogy a világ teljessé tételében feladata van. Amit ő maga értékként megvalósít, hozzájárul az értékek összességéhez, sőt vannak értékek, amelyeket csak ő valósíthat meg; az ő tevőleges közrehatása nélkül a világegyetem nem válik olyan teljessé, mint válhatna. Az ember, végső értelemben, akár sikeresen, akár sikertelenül cselekszik, mindent a maga javára fordíthat.

A keresztény világnézet megváltottságtudata azt tartalmazza, hogy az ember megkapja az isteni segítséget a maga elégtelenségének kiegészítésére. Amennyiben elismeri a maga hiányosságait, amennyiben számot vet a maga ballépéseivel, ez az elismerése javára fordítja a hiányosságokat is. Az ember nincs kiszolgáltatva sem a vak természet erőinek, bármennyire hatalmasak is vele szemben, sem egy anyagelvű determinizmusnak, ami meghatározná sorsát, és amellyel szemben semmit nem tehet. De nincs kiszolgáltatva a körülötte lévő emberek döntéseinek, cselekedeteinek, önkényének sem.

Az ember közösségben is képes értékeket megvalósítani, másokkal összefogva is, másokon segítve is, sőt másokat elviselve is tud értékes életet folytatni. Van az emberre gondot viselő, teremtő Isten, aki nemcsak kitűzte az ember elé a tökéletesedés feladatát, hanem erőt is ad annak megvalósítására.

A keresztény élet rendjében ezt az erőt, amit az ember a szabadsága megvalósítására kapott, kegyelemnek nevezzük. Az ember a maga világában anyagi és biológiai kötöttségben létezik, de a kegyelem révén az anyagi és biológiai értelemben kibontott jó természetfölötti értékké válik számára. A természetfölötti értékekkel pedig az ember világi életének leélése során képessé teszi magát a teljes természetfölötti életre, az üdvösségre.

A keresztény értékek rendjében tehát a reménynek mint erénynek kettős alapja van. Az egyik az isteni gondviselés, amelynek révén az ember bízhat abban, hogy nincs magára hagyva. Bízhat abban, hogy amíg jót cselekszik, addig teljessé válik az élete. Az a személyes viszony, ami a Teremtő és személyes teremtményei között fennáll, a Teremtőnek a gondoskodását biztosítja az ember számára, mindaddig, amíg a maga részéről a Teremtő felé fordulva él és halad a maga útján.[1] A gondviselés segíti az embert abban, hogy kibontakoztathassa tehetségét, hogy önmagát pallérozva, a többi embert segítve, a világot szeretve és gondozva, teljesebb életet éljen.

Az ember azonban a tapasztalatok szerint éppen szabadságából kifolyólag időnként elhagyja ezt a teljesség felé vezető utat. Tévedésből, hajlamai rossz irányából, gyengeségből különböző esetekben a kevésbé tökéletes megoldásokat választja, és így élete folyamán egyre távolabb kerül, viszonylag, attól az ideális helyzettől, amely a teremtésével kapcsolatban kapott tehetségek kibontakoztatása révén számára lehetőségként adva van. Egyre távolabb kerül attól az egyenes vonaltól, amely a természetes élet során a természetfölötti felé vezetné. Ennek a minden ember életében tapasztalható eltérésnek a helyesbítését szolgálja a megváltás.

Amikor az embert a Teremtő teremtette, hitünk szerint megadta neki a teljesség lehetőségét, de megadta neki a Teremtővel szembefordulás szabadságát is. Az ember az utóbbit választotta. Azóta saját akaratából és erejével többé nem tud végleg és teljesen visszafordulni az eszményi útra. A keresztények hite szerint az emberré vált második isteni személy hozta el az embereknek azt a tanítást, azt az örömhírt, hogy van kiút ebből a botlás által létrehozott, nemzedékről nemzedékre öröklődő tehetetlen állapotból, hogy van minden ember számára újra lehetőség a természetfölötti tökéletességre való eljutáshoz. Az emberek az Örömhírt nem értették és nem fogadták, és amikor a Megváltó azt következetesen hirdette, végül is emberi hatalommal juttatták halálra. De éppen azáltal, hogy a Megváltó következetesen vállalta emberként a maga feladatát és a halálba is elvitte az Örömhírt, a maga isteni személyisége révén egyszer s mindenkorra lehetővé tette mindenkinek, hogy közbenső botlásaiból felemelkedve, azokat megfelelő belátással, alázattal, bűnbánattal és jó útra téréssel javára fordíthassa.

Ez a kettős hit a gondviselésben és a megváltásban a keresztény optimizmus alapja. SZENT PÁL mondja: „Ne éljetek úgy, mint a pogányok, akiknek nincsen reményük!”[2] Másik helyen mondja a Szentírás: „A mi reménységünk Krisztus, és a halál nekünk szabadulás.”[3] A keresztény ember tehát ebben a szemléletben csakis optimista lehet, maga kezében tartja a sorsát és igazság szerint semmi nem árthat neki. Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, hanem csak attól féljetek, ha a lelket megölik! A lelket pedig ki-ki csak magában ölheti meg.

Ez a derűs, jövő felé forduló szemlélet, a remény, azonban nem természetesen adott az emberben. Az ember időnként elcsügged, anyagi lehetőségek híján, betegségben, nehézség miatt, látszólag a rossznak sikere miatt, vagy a maga jóakaratának csődje miatt. Éppen ezért a reménynek ez az alapvető felismerése és akarat szerinti megvalósítása erény, érték, amelyre törekedni kell, felismerésére irányítani az értelmet, megtartására irányítani az akaratot.

A remény nem hangulat, mint ahogyan az ember időnként jókedvű és vagy rosszkedvű, hanem következetes, az Isten felé forduló ember számára követendő, bár természetes, de korántsem magától értetődő magatartás. Ezért mondják, hogy isteni erény[4], amely nélkül nem járhatja végig az ember a céljához vezető utat, vele és általa viszont igenis végigjárhatja, mert ha minden elmarad, Isten el nem marad - ez a reményünk mindig megvan.

A remény ebben a vonatkozásban természetfölötti, mert Istenre irányult értékkeresés. Nem csak az egyes ember számára van azonban nyitva. Az emberiségnek, az embereknek, a társadalomnak közösen kell keresnie az Isten felé vezető utat, közösen kell megvalósítaniuk az Isten országát. Az ember magába zárkózottan nem üdvözölhet, csak a többieken keresztül. A többiekhez való viszonyában éli meg az Istenhez való viszonyát. Abban is reménykednie kell, hogy használhat a többieknek.

Nincs olyan gyenge, nincs olyan tehetetlen, nincs olyan értéktelen ember, aki élete által más embereknek ne jelenthetne értéket. A magatehetetlen beteg ápolási igényével sokak számára nyithatja meg az üdvösség útját. Türelmével értékeket szerezhet, és imádságával másoknak is hasznára lehet. Ezért van, hogy a keresztények reménye az élet értelmében való kételkedést, az élet értékteremtő lehetőségének tudatában való megingást nem engedi meg. Minden élet ajándék, minden élet értékszerző lehet, nem csak magának, hanem környezetének, a világnak is.

Még a züllött, a bűn útjára tért, a szenvedélyek rabjává vált, vagy a rokkant, a maga-tehetetlen, a pozitív értékek létrehozására többé nem képes élet is értékteremtő, érték- közvetítő lehet, önmagában is, de mások számára is lehetőségként. A remény erényében ez is benne van, az embernek nem szabad kétségbe esnie afelől, hogy használhat, hogy teljesebbé válhat, és hogy rajta keresztül mások is teljesebbé válhatnak. A sors, amelyet az ember kapott, nem mindenben általa választott és sok mindenben meghatározott. Az azonban, hogy hogy fogadja el, hogyan éli a maga életét, hogyan nyújt lehetőséget másoknak arra, hogy rajta keresztül maguk is tökéletes életet éljenek, az az ő lehetősége. Ameddig bízik abban, hogy ez a lehetősége megvan, ameddig él benne a keresztény értelemben vett remény erénye, addig az élete értékes, értékszerző, értékközvetítő.

Ezért van, hogy a meg nem bocsátható bűnök között, a Szentlélek, az isteni szeretet elleni bűnök között sorolja fel a keresztény erkölcstan a kétségbeesést,[5] a végső lemondást, amellyel az ember vagy a neki adott kegyelem felől esik kétségbe, vagy az Isten gondviselő, megváltó szeretete felől. Ha elveti a felemelkedés reményét, ezért nincs számára többé felemelkedési lehetőség, mert az ember szabad, és csak a maga akaratából emelkedhet természetes úton a természetfeletti felé.

Mi köze mindennek a társadalmi rendhez és a társadalmi életet megszabó joghoz? A jog nem szól bele a vallásba, és nem szól bele a természetfölötti értékekbe. A társadalmat az ember természetes körülmények között építi a maga és a többiek javára. Nincs azonban értelme az építésnek, ha nem bízunk abban, hogy el lehet vele célokat érni. (A célravezető fogalom a teológia nyelvén az „üdvös”.) Jobbá lehet vele tenni magunk és mások körülményeit, rendezettebbé az emberek egymás közti érintkezését, közös akarattal tudjuk a világot, a nekünk adott természetet művelni, kibontakoztatni, tehetségünket kölcsönösen egymás javára kamatoztatni, művészeti, anyagi, de erkölcsi értékeket is, egymást támogatva létre tudunk hozni.

Az együttműködő társadalom rendjének megalkotásán dolgozik, hivatása szerint különböző formákban, a jogász. A jogalkotó keresi azt a rendet, amelyik a szabad ember szabadságának kibontakoztatására leginkább alkalmas, és más szabadságát a legkevésbé korlátozza. A politikus keresi azokat a célokat és a hozzájuk vezető utakat, amelyeket a társadalom együttesen tud elérni. Ha nem bíznék a jogalkotó abban, hogy a törvény alkalmas az együttélés könnyebbé tételére, ha nem bíznék a politikus abban, hogy olyan célokat és a célokra vezető olyan utakat tud találni, amelyek előreviszik a társadalmat, úgy nem volna értelme a munkájuknak. A jogalkalmazónak abban kell bíznia, hogy a társadalom igazgatására, az emberi viták rendezésére fordított igyekezete hasznos a többieknek. Segít a társadalmi békét fenntartani, ezáltal egyébként egymás elleni harcban elfecsérelt erőket szabadít fel közös, hasznos célok elérésére.

A jogásznak alapvetően bíznia kell abban, hogy a társadalom helyzete javítható, hogy az együttműködésnek előnye van az egymás elleni harccal szemben, hogy a káosz rosszabb, mint a céltudatos összefogás, amellyel a világ jobbítható.

Ezen belül a jogásznak hinnie kell abban, hogy a jog eszköztára alkalmas a társadalmi béke megőrzésére és az emberek életének megfelelő rendezésére. Az embernek a maga szabadságát a másik ember hasznára kell kibontakoztatnia. A másik ember azonban a maga hasznát szabadon mérlegelheti, és az emberek véleménye ebben nem mindig egyezik. A társadalomnak tehát szüksége van a vélemények egyeztetésére, az ellenkező vélemények ütköztetésére, a közös út megállapításának és a közös célokban való együttműködés rendjének kidolgozására.

Ezen túl az embernek mint egyénnek, szüksége van, születésétől kezdve haláláig, magára a társadalmi háttérre. Bíznia kell abban, hogy ez a szükséges mértékben megadatik neki, és úgy kell alakítani a társadalom együttélését, hogy valóban minden ember a neki szükséges gondoskodásnak a mértékében részesüljön. Amikor a Szentírás nagyon kézzelfoghatóan írja meg, hogy az ember akkor értékes, ha a másiknak nyújt valamit, egy pohár vizet, egy megértő látogatást, segítséget, akkor lényegében erre az együttműködésre utal. Az embernek hinnie és bíznia kell abban, hogy ez az együttműködés lehetséges és jobbá teszi a világot, benne a másik embert és ezzel önmagát is. Ez természetes szinten is elfogadható. Lényegében minden jogalkotó és jogalkalmazó, minden a társadalmi életet szervező vezető, aki valóban értékesen teljesíti a maga feladatát, ennek reményében teszi azt.

Lehet természetesen a jövőre irányult önző törekvéssel is a társadalomban mozogni. Az ember a másik ember elnyomásával, visszaszorításával, a maga önző céljainak való alárendelésével is megkísérelheti az előrejutást. Olyan reménye is lehet, hogy minél inkább letapossa a nála gyöngébbeket, annál magasabbra, értékesebbre juthat ő maga. Ez azonban hamis reménynek fog bizonyulni. A társadalomban csak a kölcsönös együttműködés lehet értékes, minden ember a másik támogatásával tud valójában előrejutni és nem a másik hátraszorításával.

Nem természetes ez az emberek számára. Sem a gyengék segítése, sem a magatehetetlenek és idősek ápolása, sem a magunk eredményeiből másoknak való átengedés, egyszerűen azért, mert azoknak nagyobb szüksége van rá, az ember anyagi ösztöneiből nem következnék. Előnye felismerhető ugyan értelemmel és megvalósítható akarattal, de tudatosan kell meglátni az értéket az ilyen magatartásban, tudatosan kell az anyagias önzés fölé emelkedni. Az emberi szabadság társadalmi téren is elhajolhat szabadosság felé. Ahelyett, hogy a másik emberben magához hasonló méltóságú társat látna, tekintheti a másik embert a maga céljai elérése eszközének. Ebben az esetben rossz eredményekre vezet a társadalmi együttműködés.

A jog rendje által a másik ember méltóságának elismerése, az egyéni szabadság és a személyi méltóság védelme az emberiséget helyesebb irányba viheti, ha ezek értékes voltát tudatosítjuk az egész társadalomban. Politikai és jogászi bizakodás, derűlátás, a javítás lehetőségébe vetett remény nélkül mindezek a társadalmi mozgások értelmetlenek lennének. Értelmetlenek persze akkor is, ha meg vagyunk arról győződve, hogy a saját magatartásunk anyagi törvényeknek van alávetve, és teljesen mindegy, hogy milyen módon cselekszünk, a társadalom történésének rendjén nem tudunk változtatni. Minden jogászi munkának, minden szabályalkotásnak, minden törvényes értékvédelemnek a mélyén az az emberi remény nyugszik, hogy ezek célravezetők. Ahogy a keresztény emberre azt mondtuk, hogy a maga meggyőződése szerint derűlátónak kell lennie, ugyanezt el kell mondani a jogászi hivatást gyakorlókról is.

A jogásznak azonban realistának, tárgyilagosnak is kell lennie. Az ember természetében szabad. Éppen a védett méltóságával és szabadságával tud nemcsak értékes lenni, hanem az értéktelen felé is elmozdulni. Nemcsak jót, rosszat is tud tenni. És ez hozzátartozik a szabadságához. Pusztán törvényekkel, külső ráhatással, társadalmi szabályozással, jutalmazások és büntetések jogi szövedékével a szabadsága nem korlátozható, de nem is terelhető egyértelműen jó irányba. Az a lehetőség, hogy nem fogadja el a társadalmilag értékeset, mindig meglesz az emberben.

A jog tud olyan irányba hatni, hogy a társadalomban könnyebb legyen az értékeket megvalósítani. De a jog nem alkalmas arra, hogy az embert önmagában jóvá tegye. Sőt, ha jogi kényszereszközökkel kívánjuk az embert tárgyilag értékes irányba hajtani, úgy ezzel a cselekvései értékétől fosztjuk meg, mert a társadalom világában éppúgy, mint a természetfölötti világban csak a szabad cselekvésnek van értéke. Ez nem jelenti azt, hogy nincs természetes értéke a törvénykövetésnek.[6] Akár bizalomból követjük, azok iránt, akik értenek hozzá és megalkotják, akár belátásból, akár csak azért követjük, mert felismerjük, hogy a saját természetünk törvényével megegyezik. De ez az értékes döntés is szabad döntés, tehát lehet másképp hangzó. És ennek a másfajta döntésnek lehetőségét az embertől nem lehet megvonni, mert akkor emberi mivoltától fosztanák meg. Ezért a jogász tudja, hogy az ő eszköztára véges. Az emberiséget sem politikával, sem törvényekkel nem lehet boldoggá tenni. Csak olyan környezetet lehet a számára teremteni, amelyben egyéni útja és a többiekkel való együttműködése könnyebben halad az értékek felé, mert nem kell elvesztegetnie felesleges vitákban, tévutakban az erőit, és főleg nincs kitéve annak, hogy amíg a társadalom szabályrendjében értékeset cselekszik, az emberiség megtagadja, elítélje és végső soron megfeszítse a maga értékes hozzájárulása miatt a társadalmat előre vinni akaró egyedet.

A jogászi optimizmus és jogászi realitás a természetes remény jegyében létezik. A természetfölötti remény ezt meghaladja. A természetfölötti reményre a természetes reményt könnyebb alapozni. De legalább a természetes remény, az emberiség haladásának lehetőségébe vetett bizalom szükséges ahhoz, hogy a társadalmi együttműködés szervezésére valaki egyáltalán vállalkozzék.

Lényegében minden szülő, aki elkezdi gyermekét tanítani járni és beszélni, aki iskolát keres neki, ahol megtanulhatja a társadalmi érintkezéshez és az információk szerzéséhez szükséges ismeretek alapját, abban a reményben cselekszik, hogy ez a felnövekvő embernek javára válik. Talán egy olyan második remény is mellette van, hogy a felnövekvő ember viszont majd a róla gondoskodó javára válik. Amikor az ember hivatást választ, abban a reményben teszi, hogy ez természetének megfelel, hogy anyagi, szellemi és erkölcsi kiteljesedését éri el vele, és egyúttal a társadalom hasznára lesz. Amikor az ember társat választ az életben, abban a reményben teszi, hogy ezzel magát és a másikat teljesebb élet élésére tudja vinni, és egyúttal egy olyan életszövetséget köt, amelyben kiteljesedik az emberiség további sorsának fenntarthatósága. A fát ültető, a vetést szóró ember bízik a gyümölcsben és az aratásban. A gyógyító ember bízik az egészség lehetőségében. A gyengébbhez lehajoló, a szomorúakat vigasztaló ember bízik a maga cselekvésének az értékességében a másik hasznára.

Lépésről lépésre minden emberi életben ez a remény viszi előre az emberiséget. Ha nincs meg, akkor az ember valamely más világba menekül, a drog, az ital, a bűnözés világába. Ám csak pillanatokra talál feloldódást, mert ezek a világok nem nyújtanak reményt, hanem legfeljebb átmeneti kielégülést, feledést. A reményben pedig benne kell lennie annak a tudatnak, hogy valamilyen cél felé haladunk, ez a cél elérhető, és ez a cél üdvös, jó cél. Enélkül az emberi életet nem lehet teljessé tenni.

Mindazok, akik az ember, a társadalom elé megpróbálják felvázolni a maga jövőjét, mindazok, akik meg akarják vele ismertetni a maga múltját, mindazok, akik megkisérlik rámutatni a különböző emberi magatartásoknak az eredményeire, abban a reményben teszik ezt, hogy az ember képes tanulni a maga hibáiból, és következtetéseket tud levonni a maga jövőjére vonatkozón. Mivel az embernek megvan az a képessége, hogy reméljen és bízzék, ezzel a reménnyel élnie is kell.

Erkölcsileg értéktelen és társadalmilag káros az a magatartás, amely bármiről eleve lemond, bármit eleve leír, és bármilyen szükséges lehetőséget eleve elvet. De ugyanolyan káros a vakmerő bizakodás is.[7] Hogy nem kell az én igyekezetem a dolgok jobbá tételéhez, mert én úgysem tudok sem megjavítani, sem elrontani semmit, pici vagyok ahhoz, és majd a dolgok maguktól jók lesznek, a Jóisten majd csak segít. Az ilyen vakmerő bizakodás, amely a saját ereje felhasználása alól menti föl az embert, akár egyéni, akár társadalmi szinten, ugyanolyan veszélyes tud lenni, mint a kétségbeesés. A remény útja a kettő között visz.

 

[1]                     Ne aggódjatok éltetekről, mit egyetek, mibe öltözzetek... Tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek vagyon... Ne aggódjatok a holnapon... Mt 6,25., 32., 34.

[2]                     Ff 4,17.

[3]                     FUJ, 21.

[4]                     KIRÁLY 245.

[5]                     KIRÁLY 252.

[6]                     BODA 93. 144. o., BODA 86. 375 sk.

[7]                     KIRÁLY 253.