A hit és az emberi méltóság kapcsolata

A teremtő szellemi személyiségének elfogadása, ebből az ember méltóságának, szabad szellemi személyiségének és az ebből adódó jogainak levezetése. - A jog követelmény- rendszerének kiindulópontja az ember képessége a jog megismerésére és követésére, azaz felelőssége a jogkövetés vagy jogmegszegés szerint. Az emberi méltóság mint az emberi jogok eredője.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: BASTIDE 93., BODA 86.361., KECSKÉS 218., 268., KIRÁLY 254., RAJZ 271 sk.

 

A keresztény erkölcstan szerint az erkölcsi rend értékeinek élén a három teológiai vagy isteni erény áll: hit, remény, szeretet.[1] Valószínű, hogy akik legalábbis vallásos környezetben nőttek fel, azok számára ezek értékjellege közhelynek minősül. Egyúttal mindegyiknél külön-külön megkérdőjelezhetjük, mi köze lehet hozzá egy állami normarendszernek. Mégis, mindkét felvetés téves.

Kevesen tudják valójában, mit jelent a hit mint erkölcsi érték. Hiszen ha erény, akkor akarati tény elsődlegesen az elfogadása, természetesen értelmi megragadás után, és amennyiben a megragadás tartós, akkor érzelmi azonosulás mellett a teljes embert szólítja meg. Legtöbben a hit fogalmát elemezni kezdve úgy gondolják, hogy a hit vagy van, vagy nincs. Adottság kérdése, otthonról hozott világkép kérdése, ráérzés kérdése. Még a legmesszebb menők is csupán addig jutnak el, hogy értelmi azonosulásnak a kérdése. Elfogadni bizonyos tételeket, amelyek közvetlenül nem bizonyíthatók valóságként; ez a hit. Hol van ebben akarati elem?

A hittel kapcsolatban az akarat kérdése a legtöbb gyakorló keresztény életet élő emberben fel sem merül. Gondolják végig, hányszor vizsgáltak úgy lelkiismeretet, hogy felvetették, „akartam-e hinni megfelelően? Tettem-e lépéseket a hit elmélyítése felé? Foglalkoztam-e egyáltalán azzal, hogy a hitem növekedjék vagy gyarapodjék?” A legtöbb keresztény ember ezt ilyen formában nem szokta felvetni. Adottságnak tekinti a hitet, amely ugyan tájékozódáson, olvasáson, buzdításon keresztül fejlődhet, de mégis egyszeri felismerés. Amikor aprópénzre váltódik, értékkereséssé válik, nem hinni akarok, hanem valamely más erényen keresztül - a felebaráti szeretettől a türelemig sok van - érvényesítem hitemet a gyakorlatban. Tehát az első kérdés mindjárt az, hogy mennyiben igazában keresztény érték, erény a hit. Az erkölcsi rendnek mennyiben követelménye az emberi akarattal szemben is?

Ha a hitet meg akarjuk határozni, akkor valami olyat fogunk mondani, hogy az hisz, aki a Teremtő szellemi személyiségét elfogadja, tudomásul veszi, és levezeti belőle az ember méltóságát, az ember szabad szellemi személyiségét, az összes ebből adódó következményekkel. A hit tehát a személy állásfoglalása egy más személlyel szemben, a megfelelő nagyságrendi viszonyulásnak a felismerésével és az ebből folyó összes következmények értelmi megragadására és akarati megvalósítására való törekvéssel.[2]

Azt mondja az egyik helyen a Szentírás: „Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen.”[3] Azaz a hitre való törekvés, a hit akarása még nem jelenti a hit teljességét, megragadását, elérését. SZENT PÁL az egyik levelében azt mondja: „Most mintegy homályon át látok. De eljön majd az idő, hogy tisztán fogok látni.”[4]

A hitben - mondja PASCAL - mindig lesz annyi nyilvánvalóság, hogy értelmes ember elfogadhassa, és mindig lesz annyi homály, hogy a mellette való döntés érdem legyen. És ez indokolt is, ha felmérjük magunkban a Teremtő és a teremtmény egymáshoz való nagyságrendi viszonyulását. Az egyik oldalon az Abszolútum áll, a másik oldalon egy nagyon is relatív függőségben levő lény, de mind a két oldalon személy. Titokzatos ellentmondás rejlik ebben a viszonyban. Hogy az ember a maga szabad és ezért érdemszerző döntési lehetőségét megtarthassa, nem szembesülhet leplezetlenül a Teremtő valóságával, hiszen ebben az esetben az egyik nagyságrend elnyomná a másikat. Csak az a távolság, ami az anyagi lét által minket a Teremtőtől elválaszt, aki bennünk és mellettünk van a hitünk szerint - de mégsem ragadható meg érzékeinkkel közvetlenül - teszi lehetővé számunkra azt, hogy a saját kis körünkben mérlegeljük az O óhajait, és e mérlegelés eredményeképpen döntsünk szabadon mellette vagy ellene.[5] Mindig lesz a viszony-ban annyi logika, hogy értelmes legyen elfogadni, és mindig lesz benne annyi homály, hogy érdem legyen elfogadni a Teremtő szellemi személyiségét, és ebből kifolyólag az ember szabad szellemi személyiségét.

Nyilván elsődlegesen értelmi belátásról van szó - ez természetes -, hiszen ahhoz, hogy egyáltalán elinduljunk ebben a személyes viszonyban, tudomásul kell vennünk, hogy van két pólus, két személy. Az egyiken én, a másikon Ő. Akitől kapom ezt a személyiséget, másrészt, aki engem szabad akaratú, erkölcsi értékeket szabadon megvalósító lénnyé tett. Ahhoz tehát, hogy erkölcsi értékeket szabadon megvalósíthassak, először ebben kell hinnem.[6]

A materialista vagy a nem materialista, csupán szociológiai determinizmusok magát ezt a viszonyt vitatják. Azt állítják, hogy az ember anyagi faktorok vagy más egyéb társadalmi tényezők által meghatározott pályán mozog. Látszat az, hogy önálló döntésre képes. Valójában viszi őt az ár.[7] Legfeljebb virtuálisan, látszatra hoz ő döntéseket, amíg ebben a sodorvonalban halad. Nincs az embernek szabad döntési lehetősége.[8] Ha nincs, akkor a hit megváltásában sincs. Akkor valóban meghatározottság kérdése, hogy az egyik kapja és a másik nem kapja; hogy milyen képet kap az, aki kap a Teremtőről vagy milyet nem kap. Ebből világosan következik, hogy akkor nem felel senki azért, hogy milyen a hite, hiszen nem is tehet róla. Nem felel azért sem, hogy milyenek a tettei, hiszen nem is tehet róluk. A fizikai világ energiamozgása, a társadalmi közeg gazdasági vagy szellemi meghatározottsága dönti el a pályát, hogy merre haladunk, azt, hogy adott esetben ilyen vagy olyan állásfoglalást teszünk.

Ugye meghökkentő: A nem-hit, a hitetlenség nem az Istent kérdőjelezi meg első helyen, hanem az embert. Az ember szabadságát, az ember önállóságát. Azt, hogy az Abszolútum, a lét teljessége különbözik a létezők esetlegességétől, ezt ebben a formában a materialista filozófia is vallja. A személyiséget vitatja el az abszolútumtól. Azt mondja, hogy az anyag teljessége, a lét teljessége, annak a mozgástörvényei nem azonosak a részletekkel. A függőségek, az oksági kapcsolatok, a személytelen, benne rejlő törvények által irányított összesség mozgásban van és annak, a rész szerinti relatív valóságnak része, még ha tudatos része is, az ember. Ha hiszünk, akkor a szabad, senkitől sem függő, abszolút Személyiséget hisszük. Valaki az Isten és nem valami. Ebből következik, hogy mi is valakik vagyunk, és nem valamely masszának látszólag önállón mozgó elemi részei. Ez az alaptétel.

Az alaptételből számos következmény folyik. Ha az Abszolútum személyes, akkor személyes kontaktus létesíthető Vele. Mivel mi időben élünk, és időben bontakoztatjuk ki a magunk egyéniségét, ez a kapcsolat is az időben folytatható. Nem lehet a hitet egyszer s mindenkorra elintézni egy nyilatkozattal, egy állásfoglalással, és kipipálni, azt mondani, hogy ez rendben van, és most már mással folytathatom. Napról napra, percről percre, életfázisról életfázisra személyes viszonyunk a Teremtőhöz nemcsak tudomásul veendő, hanem építendő. Következményei vannak, és ha ezeket felismertük, akkor szabadon értékre kell váltanunk. Bizonyos vonatkozásban társai vagyunk a Szentháromság titka szerint három személyit Istennek. Teremtői-teremtmény, fenntartói-fenntartott viszonyban és a befejezett pályánk végén valamilyen formában, immár a szembetalálkozás személyes viszonyában. Ez a személyes viszony meghatározza az ember cselekvési értékét. Az ember ugyan abban szabadon dönthet, hogy tudomásul veszi-e Istent, hogy törődik-e a Teremtővel, hogy a felismert törvényeit - ha nehéz megvalósítani őket -, elismeri-e? Ebben szabad az akarata. De a következményekben nem!

A Teremtő elutasítása egyúttal a teremtmény léte értelmének a megtagadása, életpályájának vakvágányra futtatása, céljának be nem töltése lesz. Ebben nem vagyunk szabadok. Bizonyos szempontból igenis determinált a mi pályánk; meg van szabva, hogy hogy tudunk jól, értéket megvalósítón haladni rajta. Nem vagyunk kötelesek ennek eleget tenni. De akkor nem valósulnak meg azok az értékek, amelyek bennünket teljessé tesznek. Akkor csonkák maradunk. Töredékek. Befejezetlenek. És végső soron ahelyett, hogy beteljesüljünk, megsemmisülünk bizonyos szempontból, vagy legalábbis befejezetlen csonkaságunk tudatában maradunk. Nem töltöttük be azt a hivatást, amelyet kaptunk. Nem jártuk végig a nekünk kijelölt utat.

A hit mint keresztény erény, napi állandó törekvést, keresést jelent. Nagyon érdekes, hogy a keresztény erkölcstan szerint - és ezt is jó hangsúlyozni néha - nem a felismerési, hanem a törekvési része teszi a hitet.[9] Tehát, ha valaki tévesen ismeri fel azt, hogy milyen igazságok szerint kellene élnie, milyen célok érdekében kellene tevékenykednie, de az általa hitt célok érdekében teljes lelkesedéssel és erőfeszítéssel dolgozik, az hívőnek számít.[10]

Ilyen értelemben lehet hívő egy ateista is, kommunista is, bármilyen bálványimádásnak hódoló is. Ha ő a maga legjobb belátása szerint, hagyományait követve vagy egyébként értelmével téves pályára futott, de annak a téves pályának a követelményeit egész erejéből megvalósítani törekszik, akkor tévúton, de jól jár. A keresztény dogmatika szerint az ilyen ember, aki az általa megismert igazság szerint törekszik élni, kereszténynek, megváltottnak számít. Azt a törekvését, amely a lét valós rendjében tévúton futás, a Megváltó áldozata megszenteli és felemeli. A dogmatika szerint a vágykeresztségben részesül, noha nem a keresztségre vágyik, csak a helyes útra törekszik.

Ez a hittételünk is jelzi, hogy nem a felismerésen múlik a hit. Nemcsak értelmi állásfoglalás. Nem is értelmi, hanem elsődlegesen akarati állapot. Érzelmi elfogadás mellett állandó akarati törekvésnek a megvalósítása. „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: »Uram, uram !«[11]- noha „Aki hisz, üdvözöl"[12].

Mi köze mindennek a joghoz? Ez a második kérdésünk. Azt mondtuk, hogy a hit az abszolút személy mint törvényhozó, és az ebből folyó emberi szabadság, méltóság felismerése. Minden jogrendszer, amióta egyáltalán léteznek ilyenek, valamilyen formában az egyes ember méltóságát, személyi szabadságát, legalábbis az emberek egy csoportjának méltóságát, személyi szabadságát hivatott hatalommal, önkénnyel, más csoportokkal szemben védeni, érvényesíteni.

Képzeljük bele magunkat egy olyan társadalom jogalkotásába, amely a determinizmust komolyan veszi. Azt vallja, hogy minden emberi felvilágosító munkától, minden neveléstől, minden ráhatástól, jutalomtól és fenyegetéstől függetlenül az emberek meghatározott pályákon mozognak, mint a csillagok. Az egyik arra született (mint ahogyan LOMBROSO tanította), hogy betörő, a másik arra, hogy tanár, a harmadik arra, hogy együgyű legyen, a negyedik tudósnak - és ezen nem tudunk változtatni, mert ez meg van határozva. Van-e értelme egy ilyen, komolyan vett, világkép esetén annak, hogy parancsokat adjunk az egyednek? Hogy tiltásokat fogalmazzunk meg a másik egyed védelmében? Hogy ráhatásokkal kívánjuk a társadalmat ilyen vagy olyan úton vinni? Hogy egyáltalán foglalkozzunk azzal, hogyan döntsünk? Hiszen úgyis az történik, ami előre meg van határozva. Nyilvánvaló, hogy az egész jognak, mint társadalmi, szabadon követendő normatívának a rendszere értelmetlen, ha valaki komolyan és következetesen gondolja az anyagelvű determinizmust.

Ennyire igazán komolyan nem is gondolja senki. Látszik, hogy az anyagelvűségben ellentmondás van. De nagy kérdés, hogy egyáltalán mennyire szabad az ember mozgása. És ezt nem kerülhetjük meg. Valljuk, hogy az ember végső soron az értékek mellett vagy ellen való állásfoglalásában természete szerint szabad, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az emberi természetet, annak kibontakozását és megvalósulását számos társadalmi tényező akadályozhatja, befolyásolhatja, mozdíthatja ilyen vagy olyan irányba. Az ember nem független a körülötte levő társadalomtól, hanem része annak, az emberiségnek. Az ember nem teljesen szabadon, a nulláról elindulva, kutatja ki az őt körülvevő valóság valódiságát és lényegét, hanem egy sor átadott ismeret, előre megkapott vagy éppen eltagadott információ alapján kénytelen a maga képét alakítani.

Állítjuk egyrészről, hogy a jog szükségszerűen feltételezi az emberi akarat szabadságát. Másrészről a társadalmi valóság szerint a jognak mindig vizsgálnia kell adott esetben, hogy az elbírálandó állásfoglalás, döntés, cselekvés vagy mulasztás során az éppen vizsgált cselekvő vagy mulasztó mennyire volt szabad, vagy mennyire volt meghatározott, belekényszerített a cselekvésbe. Mennyiben volt szükséghelyzetben? Kényszer- helyzetben? Információ híján, a döntés lehetősége nélkül? Azt kérdezzük a jog nyelvén, hogy mennyire volt jogilag beszámítható? Jól tudjuk, hogy nagyon sokszor kérdőjelezhető meg ez a beszámíthatóság többé-kevésbé, vagy akár egészen.

A jog társadalmi normát állít a szabad ember elé. Elvárja tőle, hogy törekedjék szabadon dönteni, megfelelő információk birtokában, megfelelő törvényismerettel, megfelelő helyzetfelméréssel. Abból a fikcióból indul ki, hogy mindez valóban adott is.[13] Ám akkor, amikor ítéletet mond az emberi cselekvés felett, szükségszerűen vizsgálja azt a szociológiai környezetet, amelyben a cselekvés végbement, annak az elbírálandó cselekvésnek előre meghatározott, illetve szabad voltát. Amikor azt állapítja meg, hogy valaki egyáltalán nem volt döntési helyzetben (ismeret híján, érettség híján, vagy mert a körülmények okozta kényszerben csak egy útja volt), akkor nem mond felette marasztaló ítéletet. Csak szabad emberi döntés esetén kérdezheti, vonhatja felelősségre, miért nem követte a normát, holott követhette volna.[14] Tehát az ember önálló és szabad akaratú voltát előfeltételező hitünk adja a jognak az értelmét. Azonban a jog rávilágít arra, amit erkölcsi oldalról nem is láttunk ennyire nyilvánvalónak, hogy különböző fokai vannak az emberi szabadságnak. Az adott cselekvésekben, az adott pillanatokban az emberi szabadság teljessége szinte sohasem érvényesül. Belejátszik több-kevesebb befolyásoltság, meghatározottság. Akkor már azt vizsgáljuk másodlagosan a jog nyelvén, hogy a kényszerítő körülményekről a cselekvő mennyiben tehet, és mennyiben nem tehet. Ha ő maga okozza, hogy a döntési helyzet pillanatában nem lát tisztán, nem dönthet szabadon, belekényszeríti magát egy elítélendő helyzetbe, akkor a jog elmarasztalja. Nem azért, mert akkor szabadon normaellenes álláspontot foglalt el, hanem azért, mert az egyébként lehetővé tett úton elvetette a szabad mozgás értékét, magát vitte olyan helyzetbe, hogy ne tudjon másfelé menni, csak helytelen irányba. Nagyon sokszor a jog elmélete vagy gyakorlata vitatkozik ezen a megítélési módon. Csak az adott körülményben történt cselekvést lehet-e megítélni, vagy lehet az odavezető utat és a környezetet is nézni.

Vegyünk egy hétköznapi példát. Az ittas ember döntéseiben általában nem, vagy csak korlátoltan beszámítható. Ezért vannak jogrendszerek, amelyek az ittasan cselekvő embert, ha normát sért, felmentik. Más jogrendszerek azt mondják, igaz, hogy az ittas ember nem beszámítható, de inni nem kell. Főleg nem annyit, hogy ittassá váljunk. És felelőssé teszik az embert nem azért közvetlenül, erkölcsileg, ami akkor történt, hanem azért, hogy történhetett, hogy olyan helyzetbe juttatta magát, amelyben az önkontrollja feloldódott, az ösztönei más útra futottak, a meglátása elhomályosodott, tévessé vált. Úgy vezette azt a gépkocsit, vagy úgy kapta fel azt a kést, vagy úgy támadt rá arra a másikra, hogy nem is tudta, mi következik. Nem tudja felmérni a cselekedetei következményét. Az embernek, aki társadalmi lényként felelősséggel tartozik a maga cselekményeiért, azért is felelősséggel kell tartoznia, hogy ezt az önkontrollt ne veszítse el.

A jog világa nem hunyja le a szemét az elől, hogy műveltsége, kora, kiszolgáltatottsága, anyagi helyzete, egészségi állapota miatt az ember szabad döntése korlátozott lehet. Nem hunyja le ez előtt, ha elmélyedünk tanításában, az erkölcs sem a szemét. Aki sokat kap, attól sokat fognak számon kérni. Aki keveset kap, attól kevesebbet fognak számon kérni - mondja a Szentírás is. A tíztalentumos embertől nem elég a háromtalentumos teljesítmény, amit az egytalentumos embernél akár nagy túlteljesítésnek is tekintenek.[15] Mert többet kapott. A ki nem tanított szamaritánus pogány babonában élő ember törekvése az igazság felé méltánylandó. Az írástudó, a farizeus, akinek a tanításokból teljesség jutott, felelőssége sokkal szigorúbban mérlegelendő. Ma is beszélünk a műveltek, az írástudók felelősségéről.

Mind a két rendszer kívánja a szabad döntést. Maga az, hogy ilyen posztulátumot az erkölcsi, a jogi rend állít, hogy az embernek így vagy úgy kell viselkednie, eleve abból indul ki, hogy az ember tud dönteni a neki felállított társadalmi normarend mellett is és ellene is.[16] Az egész politikai élet, az egész közélet abból a hitből indul ki, hogy tudunk.

Közösen is és egyénileg is jobb, megfelelőbb, alkalmasabb utat választani a boldogulásunkra, és tudunk meg nem felelő, hátrányos következményekkel járó, rosszabb utat is választani. Ha nem így lenne, akkor értelmetlenség volna az egész töprengés elgondolásokon, módszereken, gazdasági terveken, oktatáson, hiszen „úgyis csak lefele folyik a folyó, és sodor magával mindent, ami az útjában van”. Nem így van. Az emberi társadalomban együtt és külön-külön benne van a célosság gondolata. Hisszük, számít, hogy a meglátásainkat, amik jók, valóban teljes erőbevetéssel követjük-e vagy nem. Avagy éppen téves meglátásokat követünk. Ennek hatása van rövid és hosszú távon a magunk és a mások életére. Maga az egész társadalmi normarendszer, az egész politikai élet, az egész közélet abból az elgondolásból indul ki, hogy lehet jól cselekedni, és lehet rosszul. Vannak szerencsés, jó döntések, és vannak szerencsétlen, rossz döntések. Vannak jól és rosszul kiválasztott vezetők. És nem mindegy, hogy kit ültetünk arra a posztra, ahol a mindannyiunk által ráruházott hatalommal hatni tud a közösség útjára, életére.

Ha végiggondoljuk, ezt ma, komoly formában, sehol sem kérdőjelezik meg. Igazi determinista társadalmi szemlélet nincs. Még ott sem volt, ahol a materialista világképből ez természetszerűleg folyt volna. A materialista világkép voltaképpen nem azt kérdőjelezte meg, hogy a szabad döntések hatnak-e az emberi sorsra, hogy az embernek a jó vagy kevésbé jó meglátásai befolyásolják-e őt és a közösség sorsát. A materialista szemlélet az értékrendet kérdőjelezte meg. Azt, hogy az a bizonyos abszolútum személyes-e vagy nem. Hiszen ha nem személyes, akkor őbenne csak anyagi törvényszerűségek rejlenek, amelyek felismerése automatikus és általa nem befolyásolható. Akkor a mi értékrendünk maximális értékei is csak anyagi értékszerűségek, a létünk pedig csak anyagi valóságában létezik.

Ez is hit, mert az abszolút anyagot éppúgy nem látta senki, mint az abszolút szellemet. Nem tudja megragadni senki. Ahol az anyagi léttel valójában találkozunk, az mindig rész szerint való. Amikor még a múlt rendszerben, de annak utolsó évtizedeiben TEILHARD DE CHARDiNnek az Emberi jelenség című munkáját megjelentették, ahhoz materialista filozófiai szemszögből írtak egy előszót.[17] Egyike volt ebből a szempontból a kevés őszinte megnyilvánulásnak. Nem vitatta el a jezsuita természettudós jóhiszeműségét, aki abból indult ki, hogy egy abszolút szellem akaratának a folyománya az anyagi világ minden egyes megnyilvánulása éppúgy, mint a szellemi világ. Bár szembeállította vele a saját nézetét, hogy az abszolútum anyag, de bevallotta, hogy mind a kettő hit, és közvetlen bizonyíték egyikre sincs. Én hozzátenném, hogy valamivel könnyebb elhinni az abszolútum szellemi, mint anyagi mivoltát, mert ha az abszolút független létező, amellett hogy teljes és korlátlan, személy is, akkor nem kell megkérdőjeleznünk, hogy hogyan jött létre az a - legalábbis virtuális - személyiség, amelynek néhány képviselője itt ül most egymással szemben vagy mellett a teremben. Akik külön-külön nyilvánvalón nem úgy érzik magukat, mint sejteket egy egészben, hanem mint személyi kontaktust fenntartók egymással szemben ebben a világban. Az ember mint jelenség (és az emberi jelenségről szólt az a könyv) arra mutat, hogy a Teremtő személy. Ez közvetett bizonyíték, ettől még lehetne másképp, hiszen mi tévedhetünk is a szemléletünkben. Én csak azt állítom, hogy a materialista világképhez több hit kell, mint a szellemihez. Egy kicsivel még több.

Minden társadalom, akár ilyen, akár olyan alapelvű, élt jogrenddel. Az anyagelvű szemlélet mássága az értékek megvalósításában, az értékek felállításában különbözött, illetve a társadalom és az egyén egymáshoz való viszonyításában. Mert abban megegyezik a szemlélet, hogy az egyes embernek van személyisége, a társadalomnak nincs. Tehát létezik a Teremtő mint abszolút személy, a sok külön-külön ember, akik egy emberiségnek a tagjaiként külön-külön személyek, de az ő összességük nem személy. A jog nyelvén kifejezve, a társadalom ebben a vonatkozásában nem egyesület, hanem társaság. Több önálló lény együttese, és nem egy azok felett álló, tőlük elvonatkoztatott külön létező.

Abban az esetben, ha az abszolútumot, mint az anyag halmazának összességét fogják fel, akkor a társadalmat is úgy értelmezik, mint az egyéni anyagi mozgók halmozott összességét, amelyben áll az, hogy a csoport minőségileg több, mint az egyed. Gondolják végig, ebből világosan következik az, hogy az embercsoport érdeke mindig előbbre való, mint az egy ember érdeke.

Ha viszont az embert elfogadom személyiségnek a társadalommal szemben, akkor azt is el kell fogadnom, hogy ennek a személyiségnek az értékével szemben a társadalom nem tud önálló személyiségi értéket állítani. Az embernek mint társadalmi lénynek, ha úgy tetszik, alacsonyabb szinten mozog az érdekközössége, mint az emberi egyéneknek. És ezért mondhatjuk azt, hogy nincs olyan anyagi érték, amit pl. az ember életével vagy méltóságával szemben egyenlő értékként lehet felállítani. Ezért ezt az emberi méltóságot mások anyagi érdeke végett korlátozni vagy megsemmisíteni nem szabad.

Ha ezt következetesen végiggondoljuk, ebből nagyon súlyos következtetések vonhatók le pl. a magzatelhajtás, de akár éppen egyes embercsoportok, a többség anyagi életét fenyegető kisebb csoportok megsemmisítésének a lehetősége kérdésében is. A fajelmélet a század közepén azt hangoztatta, hogy a többség, a magasabb rendű, egészséges szellemet hordozó csoport érdekében a kisebbséget ki lehet irtani, vagy eszközként lehet felhasználni. Ez abból a szemléletből következik, amely az embert mint társadalmi csoportot, az ember mint egyén fölé helyezi, mert vitatja az ember örök és megbonthatatlan egyéni, szellemi létét.

Amikor a modern jog ennek ellentéteként nemzetközi egyezségbe foglalta az emberi méltóság sérthetetlenségét, az emberek egyenlőségének, az élet védelmének a tételét, akkor lényegében annak a hitnek a következményeit vonta le jogi téren, amiből kiindultunk. Akár eléteszi nyilatkozatának az Isten megvallását, mint az amerikai alkotmány a jogi tételnek azt, hogy van egy teremtő Isten, személyes Isten, akiben hiszünk, és akinek parancsa szerint el akarunk járni, akár nem mondja ezt. A gyakorlatban innét indult ki a tétel. Ha elvetjük a kezdő, az induló személyiséget, akkor el fog fogyni mögüle a többi személyiség is, és marad a társadalom mint tömeg.

A jog követelményrendszerének sarkpontja és kiinduló pontja az ember képessége a jó, az értékes, a jogszerű, a szabályos megismerésére és követésére. Ebből pedig következik, hogy az az ember, aki valóban egyéni helyzetében, nem általában mint elvont lény, hanem ott, ahol éppen van, képes felismerni a norma szerinti, tőle elvárt magatartást, és nem követi, noha tudna mellette is dönteni, az megkérdezhető: Miért nem azt teszed, amit várunk tőled? És erre a kérdésre az ember a társadalomban felelettel tartozik - a jog nyelvén úgy mondjuk, hogy az ember felelős.[18] Felelős a magatartásáért. Meg kell indokolnia, hogy miért cselekszik norma szerint vagy norma ellenére. Az ember a maga mérlegelésének következményét - ahogy mondtuk - nem mindig tudja meghatározni. A magatartásból szükségszerűen folyik az, hogy mi következik utána. De a jogkövetés vagy jogmegszegés kérdésére azt az embert lehet feleltetni, azt az embert lehet felelősségre vonni, aki valóban mindkét fajta döntés lehetőségének a birtokában lett volna. Tehát cselekedhetett így is és úgy is. Az az ember, aki ilyen helyzetben van, aki elérte azt a társadalmi függetlenséget, hogy az őt befolyásoló, meghatározó tényezőkkel szemben legalábbis túlsúlyban van végső soron az ő szabad állásfoglalása, az van az emberi méltóság birtokában.

Ebből következik - az erkölcs rendjén éppúgy, mint a jog rendjén -, hogy a ma született ember (ahogy az a mese mondta, amikor is a medve és a vándorlegény az embert keresték) még nem teljes ember, csak lesz. Potenciálisan benne van az ember, annak a két csírasejtnek az egyesülése pillanatától adva van, hogy mi fejlődhet ki belőle. De a ma született gyermektől nem tudom megkérdezni, hogy miért alszik, vagy miért van ébren, miért eszik, vagy miért sír. Öntudatlan. Még nem kapcsol rá a körülötte levő világra. Mindannyian végigéltük (és mindannyian látjuk magunk körül), milyen lassú lépésről lépésre észrevétlen fejlődési folyamat az, ahogy az embernek a szeme rányílik a világ valóságára, az akarata rányílik arra, hogy tehetem, amit várnak tőlem, vagy nem teszem. Ehhez képest a fejlődés egy pontján megkérdezik tőlem, hogy „te csirkefogó, miért nem azt csinálod, amit mondtam?”, vagy megdicsérnek, hogy bizony éppen azt csinálom, amit várnak tőlem. Valamikor eljutok odáig, hogy társadalmi mérettel mérve a döntéseim függetlennek tekinthetők. Átbillen a mérleg, kevesebb bennem a meghatározottság, mint a szabadság. Ebben a társadalom segíthet, de végső soron magamnak kell eljutnom idáig.

Azt mondja SZENT PÁL: amíg gyermek voltam, úgy cselekedtem, mint gyermek, úgy éltem, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, és amióta felnőttem, azóta másképp cselekszem és gondolkodom.[19] A Szentírás erkölcsi tanítása azt mondja: felelőssé, gondolkodóvá, szabaddá kell válnotok, és utána bizonyos szempontból újra olyanná kell lennetek, mint a gyermek. „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.”[20]

Hogy viszonyul egymáshoz a két szöveg: JÉZUS szava szerint inkább a gyermek értékes, SZENT PÁL szerint a felnőtt ember lenne az érték? Nyilván a teljes akarata és cselekvőképessége tudatában lévő ember a teljes ember. De ezt a felnőtt embert rengeteg tényező befolyásolja, egyéni hiúsága, szenvedélyei, az anyagi lehetőségek vonzása, csoportérdek, kényelemszeretet s így tovább. A napról napra, óráról órára folyó létnek számos vonzása feledteti vele, hogy végső célja a maga emberi méltóságának kiteljesítése a valódi értékek megragadásával. A gyermek, abban, amit kíván, még nem ilyen sokfelé szétszórt. Amit akar, azt nagyon akarja. Amit jónak tart, azt nagyon jónak tartja. Ez a fenntartás nélküli odaadás, odafordulás, az értéknek mindenekfelett való elfogadása mellékszempontokra figyelem nélkül az nyilván, amit a gyermeki ártatlanság vagy a gyermeki tudatosság vonatkozásában elvárna a társadalom is, az erkölcsi rend is a felnőtt embertől. Hogy őrizze meg a saját méltóságát, a saját személyiségét, és ne vesse el semmilyen látszatérték kedvéért.

Szomorú dolog, sokszor látjuk, a felnőtt ember, akinek meg lettek volna a lehetőségei arra, hogy kibontakoztassa tehetségét, értékeit, milyen mélyre tud süllyedni. Menynyire el tudja veszteni az önbecsülést, a saját méltósága tudatát. És ahogy a hittel kapcsolatban megjegyeztük, hogy a hitetlenség először nem a Teremtőt, hanem a teremtmény méltóságát tagadja, a társadalomban élő felnőtt ember is tulajdonképp magát tagadja meg. Odáig süllyed, hogy szenvedélyek, gyűlölködés rabja lesz, különböző kábítószerek, ital, alantasabb vagy akár magasztosabb, de mindenképpen egyoldalú szenvedélyek kiszolgáltatottja lesz. Egyre inkább feladja azt a szabadságát, hogy adott pillanatban azt tudja mondani: „Én most nem! Másképp döntök! Az értéket fogadom el!” Egy időn túl eljuthat az ember odáig, hogy ezt a képességét szinte egészen elveszíti. Ez nagy mélység. Ilyenkor aztán az az emberi méltóság, amit a társadalom és a jog minden embernek, még az utolsó percig létező bűnözőnek is megadna, amint kitűnik, egyvalaki által mégis végleg megsemmisíthető, és ez az illető maga. Igazában csak magát tudja az ember tönkretenni. Semmiféle külső erő ezt az emberi szabadságát és az emberi méltóságának a lényegét nem tudja elvonni tőle. Ilyen értelemben mondja a keresztényi erkölcs, hogy ne azoktól féljetek, akik a testet, hanem, akik a lelket ölik meg.[21]

Nem akkor hal meg az ember valójában mint ember, ha a fizikai létét tönkreteszik. Sőt, hitünk szerint éppen megfordulhat az erkölcsi világrendben a helyzet, és a történelem mértéke is ezt mutatja. Aki elveti az életét a jó cél érdekében, megnyeri azt.[22] És aki meg akarja menteni aljas eszközökkel, az elveszti azt. Tehát az ember méltósága addig nem tud elveszni, amíg ő maga ad rá valamit. Borzasztó dolgokat tud ember emberrel megcsinálni, tág a tanúsága az utolsó század vagy akár az évezredek történelmének ebben a vonatkozásban. Mégis áll, és voltaképpen minden rendszer és minden filozófia vallja, hogy végső soron az embert magát csak ő maga tudja a méltóságában megalázni, tönkretenni, emberi szabadságától megfosztani.

 A jog rendszere is ezen a tételen alapul. Ezért vallja azt, hogy van az embernek egy olyan belső lényege, élete és méltósága, amit a társadalom nem jogosult elvonni és elvenni. Ha szenvedés tölti is ki ezt a létet, még ha szenvedélyrabság is tölti ki, akkor sem. Amíg az ember mint egyén létezik, addig mindig van a számára nyitva út arra, hogy az emberi méltóságát visszanyerje.

Ez mélyen keresztény tétel a társadalom jogrendjében, az emberi jogok chartájában jogi nyelvre átfordítva. A megtérésre, a saját magunk társadalmi helyzetének, értékének, egyéniségének a felismerésére, a személyes Teremtőhöz való viszonyunk megismerésére és elfogadására mindig van mód, amíg létezünk. Lehet, hogy társadalmi szinten mérve, a tőle várt anyagi eredmények szempontjából egy élet nullára fut ki. Vagy látszólag negatív a mérlege. Amíg a legvégső emberi méltóságát az ember maga végleg meg nem tagadja, addig van a számára hely az emberi létben.

Ezért mondja az Emberi Jogi Egyezmény azt, hogy ezt a lehetőséget nem szabad az embertől elvenni. Ebben találkozik a kereszténységgel, amely ugyancsak tanítja az embernek a Teremtőtől kapott lehetőségét arra, hogy valamikor eljusson a teljes érték felismerésére. Ő maga nagyon nehézzé teheti ezt az utat, maradhat az emberi lét nagyon alsó rétegeiben, de a megváltottságából következik, hogy az utolsó leheletéig nyitva van számára a lehetőség a felemelkedésre. Ezt a lehetőséget nem szabad tőle elvenni.

Nem az a tragédia voltaképpen, hogy esetleg egy embert megölnek. Az ember a halálával is beteljesítheti az emberi méltóságát, ha méltósággal hal meg, ha vállalja ezt a szerepet. De aki megvonja a másik ember életét ilyen vagy olyan részében bármilyen meggondolás alapján, az egy bizonyos esélytől fosztja meg arra, hogy az emberi célját beteljesítse. Ezért a mai nemzetközi jogrend, elismerve azt, hogy a halálbüntetés mint olyan, nem feltétlen vezet tragédiához, mégis azt mondja: a társadalomnak nincs joga az ember életét elvenni. Sem az elején, sem a végén. A társadalomnak módja van kirekeszteni, korlátozni, védekezni, de az ember méltóságát nincs joga elvonni. Abból a hitből fakad ez a tétel, még ha nagyon is messze kerültek tőle, még ha nem is tudatos a megfogalmazóiban, hogy az ember ebben az alapvető szellemi méltóságában a személyes Teremtő társa, és nem a társadalom része.

Ugyanez áll az ember életének a kezdetére. Nem magának a magzatnak tragédia az, helyes szemlélet szerint, hogy nem engedik megszületni. A hitünk szerinti meggyőződésünk az, hogy az Úristen nyilván meg fogja találni a módját, ha megteremtette, hogy a megváltáson keresztül üdvözítse. Ám az emberiségnek tragédiája, ha a másik embert egyszerűen nem vállalja fel, mert áldozatot jelent neki, anyagi áldozatot, életpályában való áldozatot, ilyen vagy olyan nehézséget. Egyszerűbb számára, ha megszabadul tőle. Ez a társadalom belső értékrendjének teljes felborulása. Valami olyat pusztít el, amit nem tud létrehozni. Olyan értékekért, amelyek úgyis mulandók, és amelyeket könnyű létrehozni.

Tehát a hitből mint az istenes erények elsőjéből, a jogrend számára az emberi méltóság tétele vezethető le. És amint a hit magában nem olyan dolog, amit egyszer megtaláltunk, és akkor megvan, hanem ki kell bontakoztatni és fejleszteni kell, úgy a társadalomnak meg kell teremtenie azokat a körülményeket, amelyek az emberi méltóságnak a kibontakoztatását, az emberi szabadságnak a megélését minél teljesebben lehetővé teszik. Más emberek korlátaitól mentesen, az anyagi nyomortól lehetőleg megóva, kényszerpályák nélkül, szenvedélyek rabsága nélkül megadni az embernek a maga szabad kibontakozásának lehetőségét.

Nagyon sok apró részjogra fogjuk felváltani ezt az alaptételt, amikor végignézzük a jogrend és az erkölcsi rend összefüggését. A műveltséghez való jog, a foglalkozás megválasztásának a joga, a családhoz való jog, a tulajdonhoz való jog, mind ebből vezethető le. A szociális szolidaritás parancsa is. De az egésznek mégis alapja, vagy ha úgy tetszik, a kezdete, hogy az embert mint a Teremtő társát, vele egyenlően személyiséget, (nem egyenlő személyiséget, de egyenlően személyiséget) ismerjük el, és mivel ennél a teremtett önállóságánál nagyobb értéke nincs az embernek, ezt az értéket kell a jognak védenie és kibontakozni segítenie, ezt az értéket kell megpróbálni kibontakoztatnia és a többiekben segítenie az egyes embernek is. Mert valljuk, hisszük, hogy van az emberben értékmegvalósító képesség, személyes méltóság, és annak szabad kibontakozását a jog eszközeivel is támogatni lehet.

 

[1]                    Kor 13,13.

[2]                    A hit személyes cselekedet. A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest, 1994, 166.

[3]                    Mk9.23.

[4]                    Kor 12,12.

[5]                    Vat. Dignitatis humanae: A katolikus tanítás egyik fő részét képezi, hogy... az a válasz, amelyet az ember Istennek a hitben ad, önkéntes legyen, következésképpen akarata ellenére senkit sem szabad a hit elfogadá¬sára kényszeríteni, hiszen a hit természeténél fogva akarati tény. Id.: KIRÁLY 220.

[6]                    Kát. 176. A hit az egész ember személyes kötődése az önmagát kinyilatkoztató Istenhez.

[7]                    ...folyam, mely visz vagy elragad, / úszója, nem vezére az egyén.

[8]                    ~A La résponsabilité morálé est une superstition, elle n'existe pás (Az erkölcsi felelősség babona, nem létezik - mondja műve végső következtetéseként A. HAMON, Détenninisme et Résponsabilité, Paris 1989. 229. o. Ugyanerre jut PAUER IMRE, AZ. ethikai determinismus elmélete, Bp. 1899., aki MARTON GÉZA professzora volt.

[9]                     Bűn minden, ami nem történik hitből eredő meggyőződésből. Róni 14,23.

[10]                   Dogin. 94.3.2.

[11]                    Mt 7,21.

[12]                    Rám 10,9.

[13]                    MARTON, 62-63. o. Soha fikció kiáltóbb valótlanságot nem takart, mint a szóbanforgó!

[14]                    HELLER 86. o., KIRÁLY 157.

[15]                    Mt 25,14.

[16]                    A probléma súlyát mutatja, hogy MARTON GÉZA, a polgári felelősség nagy kutatója, hátrahagyott műve előszavában bevallja, megkerülte a problémát, mert mint meggyőződéses determinista, és ugyanakkor a jogi felelősség társadalmi értékének vallója az ellentmondást nem tudta magában feloldani. l.m. Előszó 12. o.

[17]                    Gondolat 1973. A bevezetést írta TORDAI ZÁDOR.

[18]                    MARTON GÉZA: A polgári jogi felelősség, Bp., 1994. 14 skk. o. 1

[19]                    Kor 13,11.

[20]                    Mt 18,3.

[21]                    Ml 10,28

[22]                    Mt 10,39.

felelősség, szellemi személyiség, hit, méltóság, személyes méltóság, értékmegvalósító képesség, Teremtő