A család az alkotmányban

A jogvédelem elsődleges tárgya a kiszolgáltatott társadalmi helyzetben lévő kiskorú gyermek. A gyermekes szülő – házasságon kívül is – az állami támogatás legtöbb előnyét igénybe veheti. A családi, házasságban élő közösségnek a jog lényegében a közszerzemény elismerése terén, az egymás helyettesítésének elvi elfogadásában, a törvényes öröklés vonalán és a névviselés kérdésében nyújt bizonyos előnyöket. Ez távolról sem elegendő, nem szabad e helyzettel megelégednünk, és nem kell elhinnünk, hogy az alkotmány betűje ezeken a jogi előnyökön keresztül a család javára megvalósult.

Eredeti megjelenés helye: A társadalom bölcsője a család – NOE 1998.

 

A CSALÁD AZ ALKOTMÁNYBAN

Családot, szeretetközösséget jog és törvény nem tud teremteni, csak a mi következetes értékrend szerinti életünk, vonzó családok példájának közvetítése a világ számára.

1928. március 7-én született. Nős, három gyermeke van. 1951-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karán doktorált. 1984-ben az állam- és jogtudomány kandidátusa, 1990-ben doktora lett. 1952-től 1983-ig vállalati jogtanácsosként, majd ügyvédként dolgozott. 1983-tól oktat római jogot Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetem Jogtudományi Karán. 1995 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karának dékánja. 1989-től 1998-ig az Alkotmánybíróság tagja. 1989-től 1992- ig a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke. 1993 óta az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja.

Amikor elfogadtam a felkérést a mai előadásra, még tagja voltam az alkotmányosság védelmére hivatott testületnek, az Alkotmánybíróságnak. Ez bizonyos vonatkozásban megkötötte kezemet: tartózkodnom kellett minden politikai jellegű nyilatkozattól, bár az oktató szabadsága és a tudomány szabadsága ezt némileg ellensúlyozta is. Mára köztisztségem ideje letelt, annak tapasztalatával, de annak korlátai nélkül szólhatok Önökhöz.

Mikor elfogadtam a felkérést a mai előadásra, hazánkban az egyéni érvényesülést, a gazdasági egyensúlyt és elsősorban a piac érdekeit szem előtt tartó kormánypolitika családellenessége uralkodott elméletben és gyakorlatban, s kevés reménye volt annak, hogy más szemlélet mihamar felválthatja. A választók akaratából most, hogy a család jelenéről és jövőjéről tárgyalunk, hivatalosan meghirdetett kormánypolitikává vált a családbarát szemlélet. Nem hadakoznunk kell érte, hanem megvalósulását támogatnunk tapasztalatainkkal, gazdagítanunk ötleteinkkel. Örvendetes változás ez, de nem csökkenti munkánk felelősségét, hanem ellenkezőleg, nagymértékben megnöveli. Számíthatunk ugyanis arra, hogy szavunk nem marad pusztába kiáltott szó, ezért súlya van annak is, amit mondunk, annak is, amit nem mondunk, elhallgatunk vagy elfelejtünk.

Feladatom e körben hivatásomból adódik: arról kívánok szólni, az alkotmány tükrében mi jár a családnak a politika törvényes tartozásaként, valamint arról is, hogy mivel bővíthető a család védelme a jogállam eszközeivel jogalkotási feladatként.

 

CSALÁDVÉDELEM – ALKOTMÁNYOS ALAPELV
Hatályos Alkotmányunk 13. §-a védi a tulajdonhoz való jogot, 14. §-a biztosítja az öröklés jogát, majd 15. és 16. §-a szerint „a Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét. – A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit." Ha ehhez még hozzáolvassuk, hogy a 17. § szerint államunk „a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik", Alkotmányunk alapelveiből úgy tűnhet előttünk, hogy amit az állam a család érdekében megtehet, az hazánkban meg is történik (még ha a védett értékek sorrendjét: tulajdon – öröklés – család – ifjúság – rászorulók inkább fordított fontossági sorrendbe állítanók is). Hiszen ha egy törvény (az Alkotmány) kijelentő jelen időben nyilatkozik (védi, gondoskodik stb.), az a jog nyelvén egyértelmű és félre nem érthető parancsot jelent, esetünkben a címzett, az állam és szervei részére adott parancsot. A többi már a családok, a családosok, a társadalom hozzáállásán múlik.

 

ELVEK ÉS GYAKORLAT
Alkotmányunk a bevezetőből idézett elvi jellegű előírások és feladatok után XII. fejezetében „Alapvető jogok és kötelességek" cím alatt immár a családok és családosok külön jogairól, előjogairól és kötelességeiről is szól, azokat nevesíti. Ott már nem csak az állami szervek részére szab feladatokat és kötelezettségeket, hanem az egyének számára is ad jogot, ír elő kötelezettséget. Az elmúlt években az egész ország többé-kevésbé foglalkozhatott az új Alkotmány megalkotásának tervével. Így talán nem indokolatlan átgondolni, mennyire van a családok ügye rendben hazánkban, mennyiben kellene az elvi jogvédelmet valóssá tenni, gyakorlatba átvinni, mit kell ehhez esetleg az alaptörvény szövegén módosítani, világosabbá vagy határozottabbá tenni.
Annak, aki esetleg már a bevezetőül idézett jogelvek olvastán hajlamos lenne félretolni szerény eszmefuttatásomat, és elégedetten felsóhajtani Arany Jánossal: „Leány, mi kell egyéb?!" – szeretném gyorsan felidézni a számában még mindig XX: 1949. évi törvény (az ún. sztálinista alkotmány) eredeti szövegét. Az is védte a tulajdont és az öröklést (8. §.), abban is szerepelt az anyaság és a gyermek fokozott törvényes védelme (50. § 121), 51. és 52. §-a pedig szinte szóról szóra megegyezett az idézett, ma hatályos 15. és 16. §- sál. Tudjuk, mennyi valósult meg ebből a gyakorlatban negyven éven át. Tapasztalhattuk, hogy szövegében családbarát alkotmány mellett is lehetett, lehet ma is család-semleges vagy akár családellenes politikai gyakorlatot folytatni, ha a leírtak megvalósítása intézményesen nincs biztosítva.

A régi rend a társadalom összérdekét helyezte elvileg minden elé. Mai Alkotmányunk alapszemlélete ezzel szemben az ember személyisége és méltósága védelmének elsőbbségéből indul ki: az ember élethez, méltósághoz, szabadsághoz és szabadságokhoz való jogát elvonhatatlannak, mindenek előtt védendőnek vallja. A társadalom érdeke mellett is, az egyén méltósága mellett is mindkét fogalmazásban az Alaptörvény ígéri a család védelmét.

Madách örök érvényű költői megfogalmazása adja Ádám, az ember ajkára a súlyos mondatokat:
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Bírok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól
És kényszerítem nékem termeni.
Lucifer mindjárt ki is bontja értelmüket:
A család s tulajdon
Lesz e világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.

Kéj és kín – nagy és nemes, mely végül mindent felfal. Nem érezzük-e, hogy közel a perc, amikor ez a nagy átfordulás óhatatlanul elkövetkezik? A családot összehozó vonzalom megbontja az otthont, az ipar felfalja a tulajdont? Nem késtünk-e máris el, gátját szabni a költői látomás bekövetkeztének?

Család: törvényes életszövetség férfi és nő között, gyermekekkel megáldva. Az alkotmányos védelem egyrészt az életszövetséget, a házasságot, másrészt annak gyümölcsét, a gyermeket, valamint a gyermekek és szülők természetes közösségét, a családot illeti meg. Elemezzük, mit mond az Alkotmány alapvető jogokról és kötelezettségekről szóló fejezete minderről az állam felelős vezetőinek, s mit minden jogkövető polgárának.

 

ANYA- ÉS GYERMEKVÉDELEM
Alkotmányunk 54. §-a így szól: Minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Az Alkotmánybíróság értelmezésében (figyelemmel az alapvető jogok lényeges korlátozásának abszolút tilalmára a 8. §. 121 szerint) a mondat zárórésze úgy értendő: senkit nem szabad megfosztani. Sajnos, lehet, tapasztaljuk, és viszont az elvonás abszolút tilalma miatt csak önkényesen lehet! Most már csak az a kérdés, ki az „ember", és mi „születik vele"?

Az ember veleszületett jogából mint meghatározásból arra következtethetünk, születéssel válik a magzat emberré és keletkeznek jogai. A polgári jog a megfogant embert élve születésétől függően ruházza fel fogantatása időpontja után jogokkal. A büntetőjog különböztet emberi élet és magzati élet között, és más-más módon rendelkezik a sérelmükre elkövetett cselekményekről. Családi viszonylatban azonban az Alkotmány egyértelműen fennállónak tekinti az anya-gyermek kapcsolatot a születés előtt is, hiszen így rendelkezik: A Magyar Köztársaságban az anyáknak a gyermek születése előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani (66. §. 121). Az anyáknak tehát a szülés előtt is „gyermekük" van. Ember születik a világra: puer natus est nobis! – hirdeti az ujjongó karácsonyi ima – addig ugyan rejtve van, és világra a szülés által jő, de lényegében megszületésekor nem változik, hanem emberi kiteljesedési folyamatának egyik állomásán halad át.

 

MINDEN EMBER JOGKÉPES
A törvényekbe és az Alkotmányba foglalt jog szövegének látszólagos kettősségét szeretik félreérteni, félremagyarázni. Nem kétséges, hogy a gyermekjog védettsége szempontjából a születés jelentős állomás. Ezzel az életmozzanattal nyeri el a jogrendtől neki járó méltóságot. Általa válik törvényeink szerint egyértelműen jogalannyá. A születés különválasztja az anyától, és önálló jogvédelmet biztosít neki az ugyancsak védett családi jogkörön belül. De akkor, ha a születéssel válik jogalannyá, mi volt azelőtt?

Semmi esetre sem volt „az anya testrésze", mondja számunkra a biológia tudománya. Semmi esetre sem volt addig sem az anya (sem a szülők közös) tulajdona, hatalmának tárgya. Amint az Alkotmánybíróság Alkotmányunk hivatalos magyarázatában kifejtette, ember nem lehet jogtárgy, nem lehet másik ember tulajdona. Emberi élete volt a magzatnak a születés előtt is, amelyet az Államnak és a jogrendnek addig is védenie, óvnia kellett. Csakhogy az anyjával való elszakíthatatlan kapcsolata miatt a magzatot az anyjával együtt, az anyján keresztül tudja a jogrend védelemben, kedvezésben részesítem.

Modem korunk szomorú vívmánya, hogy egyáltalán felmerül a kérdés, nem kell-e a magzatot az anyjában – az anyjával szemben – is védeni. A Természet rendje, az Isten törvénye szerint jó helye van ott, csak az ember természetellenes önzése kérdőjelezi meg ezt a magától értetődő és a jogrend számára is eredetileg nyilvánvaló tételt.

Ha világossá akarjuk tenni és a természet rendjével összhangba akarjuk hozni az Alkotmány szövegét, ezt kellene a mai szöveg helyett írnunk: minden embernek fogantatásától haláláig joga van az élethez és az emberi méltósághoz, attól senkit sem szabad megfosztani – és hozzá lehetne tenni: az anya és meg nem született gyermeke kapcsolatából adódó különös és párhuzamba más társadalmi kapcsolattal nem állítható viszony jogi következménye, hogy a meg nem született gyermeket az anya személyén keresztül, míg a megszületett, de még cselekvőképtelen gyermeket elsősorban szülein keresztül illeti meg az alkotmányos védelem. Az anya-gyermek kapcsolat születés előtti sajátosságai szükség szerint külön törvényekben, az előbbiek szellemében, az anya saját emberi méltóságára is figyelemmel szabályozandók. Ez a szabályozás összhangban lenne mind azzal az alkotmányos tétellel, mely szerint „minden ember jogképes" (56. §.), mind azzal a tudományos bizonyossággal, hogy az anya méhének magzata „ember".

 

A CSALÁD ALAPVETŐ JOGAI
Ha „ember született a világra", ezzel család is született. Szülők és gyermekük, gyermekeik köre a társadalom alapsejtje, természetes építőköve. Csak szilárd kövekből épülhet időtálló épület, szilárd családokból erős, egészséges társadalom. Magától értetődő, ha az Alkotmány alapelvei között a család kiemelt védelmét irányozza elő.

Mégis önmagában ez a tény ellenkezést vált ki a társadalomból. Nem engedhető meg, hogy a családos embert értékesebbnek tartsák az egyedülállónál, a gyermektelennél! – zúgja sértődötten a társadalom egyedülálló vagy gyermektelen része. Hogy lehetséges jogállamban megkülönböztetést tenni aszerint, hogy két ember gyermekeik világrahozatala előtt vagy után vállalta-e a házasság jogi létrehozásának szertartását, vagy egyszerűen csak szabadon együtt élnek? – így az élettársak. S e két csoport mellé újabban csatlakozik a harmadik, azt vitatva: Miért jár a különneműek szeretetközösségének többletvédelem vagy kedvezmény az egyneműek ugyancsak érzelmi-biológiai vonzalom alapján létrejött közösségével szemben?

Az Alkotmány az alapjogi részben is világos: minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről a szükséges védelemre és gondoskodásra (67. §. Ili). A családok és az ifjúság védelmével kapcsolatos állami feladatokat külön rendelkezések tartalmazzák 121 (értsd: kell tartalmazniuk!). (A szülők az Alkotmány 60. §11/ szerint jogosultak vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad elfogadására /4/1993. (11.12.) AB hat.) Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint e jogukat rögzíti a 67. §, mikor feljogosítja őket gyermekük nevelésének meghatározására. E jogot bontja ki az 1990. évi IV. tv. 5. §-a a gyermekük világnézeti nevelésének megválasztására vonatkozó alkotmányos jog tételes meghatározásával.

Mondjuk ki világosan és egyértelműen: a család alkotmányos védelme nem az egyesülési jog bizonyos válfajának szól, nem is az érzelmi szabadság személyes méltóságból levezethető megnyilvánulásának. Ezek is élvezik az általános szabadságjogoknak kijáró védelmet az esetleges állami beavatkozással szemben. A családról azonban az Alkotmány fokozott védelemmel, a család szilárdságának óvásával, intézményszerűen kíván gondoskodni. Nem kétséges, más kapcsolatokkal szemben a családot alkotmányos többletvédelemben részesíti, előnyösebb helyzetet biztosít a családnak, mint más párkapcsolatoknak.

A vallásos ember számára ez természetes. Az Egyház erkölcsi rendje szerint is, hiszen szentség rangjára emeli a házasságot, és erkölcsileg tiltja akár másneműek házasságon kívüli, akár egyneműek testi kapcsolatát. Ám az állam a vallási igazságokkal szemben semleges magatartást köteles tanúsítani, így az alkotmányos családvédelem indokát ezeken kívül kell keresni. Történelmi példa szerint a társadalmi egyensúly érdekében erre az eredményre jutott a köztársaságvégi Róma erkölcsi züllése láttán Augustus császár is, kötelezve polgárokat a házassági együttélésre, tiltva a házasságon kívüli vagy azt megtörő kapcsolatokat.

 

A CSALÁDVÉDELEM ELVI ALAPJA
A család megkülönböztetett alkotmányos védelmének van társadalmi alapja, több is, ezért minden támadással szemben állítható, hogy az nem szorítja tiltott megkülönböztetéssel hátrányos helyzetbe sem az élettársakat, sem az egyneműek kapcsolatát.

A család védelmének első alkotmányos indoka, hogy a társadalom fennmaradásának a gyermekek előfeltételei, a gyermekek fejlődésének pedig természetes és biztonságos kerete a családi közösség. Az Alkotmány elsősorban a gyermekek érdekében védi a szülők és gyermekek közösségét, ahogy védi az árvákat, az özvegyeket, az egyedülálló nevelőket, s ha nincs, ha felbomlott, ha elpusztult a család, intézményes pótlását teszi állami-társadalmi feladattá a gyermek érdekében. A létbiztonságot őrző jogbiztonság ugyanis a polgári társadalom erkölcsi alapértéke.
Másodszor: tudományos tételnek ismerhető el, hogy a megfelelő családi közeg nem pótolható egyenértékűen a gyermek fejlődése szempontjából mégoly gondos és körültekintő módon sem. Ezért a család szilárdsága alkotmányosan védendő, életminőséget óvó társadalmi érdek.

A tudomány mai egységes álláspontja szerint a két ember szilárd szeretetkapcsolata törvényesített viszonyban egyéniségük kibontakozása szempontjából ugyancsak jelentős társadalmi érték. Bár egymagában az egészséges és biztonságos környezetben felnövekvő nemzedék szempontja is elegendő alapjául szolgálhat a megkülönböztetett alkotmányos védelemnek, nem közömbös a házastársi egységben kiteljesedő emberség társadalmi hatása és ezért a kapcsolat szilárdsága gyermek nélküli család esetén sem a társadalom számára.

 

VÉDJÜK A CSALÁD SZILÁRDSÁGÁT?
A jogvédelem elsődleges tárgya a kiszolgáltatott társadalmi helyzetben lévő kiskorú gyermek. A gyermekes szülő – házasságon kívül is – az állami támogatás legtöbb előnyét igénybe veheti. A családi, házasságban élő közösségnek a jog lényegében a közszerzemény elismerése terén, az egymás helyettesítésének elvi elfogadásában, a törvényes öröklés vonalán és a névviselés kérdésében nyújt bizonyos előnyöket. Ez távolról sem elegendő, nem szabad e helyzettel megelégednünk, és nem kell elhinnünk, hogy az alkotmány betűje ezeken a jogi előnyökön keresztül a család javára megvalósult.

A családot ma sokfelől, sokféleképpen, sok érdekből támadják. Az ember nemisége piaci igénybe forgatható. A kielégületlen ember különböző élvezeti cikkek révén kínálható meg kielégüléssel. A fogyasztók között mesterséges versenyt lehet létrehozni, ami ugyancsak kedvezhet a tőke forgatóinak. Végül, szomorú módon, az ember zabolátlan és természetellenes igényeit, ha fizetőképes, nők és gyermekek áruba bocsátásával, tárggyá alacsonyításával elégítik ki a mindent pénzzé tenni akaró piacon. A családot bomlasztó társadalmi hatások elleni következetes fellépés, noha alkotmányos parancs írja elő, eddig hiányzott állami politikánkból. Igaz, véleményszabadság, sajtószabadság, művészi szabadság, személyi szabadság felelőtlen kiteljesedése esetén nehéz is azt állami eszközökkel érvényesíteni. E téren a társadalomnak kellene helyes értékrenddel szembefordulnia a családot bomlasztó hatásokkal, s a nevelés vonalán kellene ilyen hatások ellen idejében felvértezni az ifjúságot. Ne feledjük: piacgazdaságban az kerül piacra, amire akad fogyasztó!

 

A TÁRSADALOM GAZDASÁGOS MEGÚJULÁSA
A gyermekes családok és más gyermekes szülők védelmének van egy, ugyan nem természettörvény erejével ható, de nagyon is gyakorlatias további szempontja is. A modem ipari társadalomban tény, hogy a gyermek felnevelésének, a róla való gondoskodásnak a család a legcélszerűbb, a leghatékonyabb és ezért anyagilag is a legkevesebb társadalmi terhet jelentő módja. (Kérdés persze, hogy cél-e az ilyen gazdaságosság, vagy inkább e téren is a túlfogyasztást keresik a fenntartható fejlődéssel szemben?) A gyermek felnövekedése után viszont nem családja, hanem elsősorban a társadalom hasznára fog tevékenykedni. A modem ipari társadalmakban a gyermek felnövekedése után gazdaságilag nem szüleinek „hoz" többletet (mint korábbi társadalmakban tette), ezzel szemben a társadalomnak igen. Viszont a növekvő gyermek eltartása, gondozása, taníttatása, lakásának biztosítása komoly anyagi teher a szülők vállán. Abból a végső soron kedvezményezett társadalom hazánkban csak áttételesen veszi ki többé-kevésbé a részét.

 

JOGEGYENLŐSÉG – ESÉLYEGYENLŐSÉG
Esélyegyenlőtlenség áll fenn a modem ipari társadalmakban a gyermekes szülők kárára, s az Alkotmány szerint (70/A. 13 f) az államnak az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölését célzó rendelkezésekkel kell törekednie a jogegyenlőség megvalósítására. Ez a tétel nem csupán azt jelenti, hogy valamilyen támogatás jár a gyermekét gondozó-nevelő szülőnek. Olyan támogatás jár, amelynek mértékével a jogegyenlőség részét képező esélyegyenlőség társadalmi szinten megvalósul. Gyermekes és gyermektelen felnőttnek nem csak a táplálkozás, ruházkodás, lakásellátás terén kell(ene) egyenlő esélyekkel rendelkeznie, de a pihenésüdülés, egészség, pályán való előrehaladás vonatkozásában is hozzá kell a gyermekét nevelő szülőnek mindahhoz jutnia, ami társadalmi ellentételezéssel megoldható. Bizonyos gondok, nehézségek, érzelmi, időbeli, egészségbeli „ráfordítások" társadalmilag úgysem ellen- tételezhetők. Azokat a szülőknek természetes emberi hivatásukból kell vállalniuk, és hitünk szerint természetfeletti szinten kaphatnak érte ellentételezést – még ha a gyermekből származó örömök jórésze már evilági előnyként is szembeállítható a gondokkal, amint azt nagy jogászunk, Frank Ignác szépen mondotta. (Amiből nem vonható le nagy modem jogászunk azon következtetése, hogy az fizessen, aki „élvezkedik".)

 

A GYERMEKNEVELÉS MINT KÖZTEHER
A gyermekek nevelésének költsége a társadalom hasznára forduló befektetés. A társadalmi termelés előfeltétele tőke, föld és technika mellett az ember is, nélküle végső soron leáll a folyamat. A modem társadalmak jórésze elismeri, hogy a nevelés költségeit közteherként kell elszámolni (beszedni és oda juttatni, ahol a kiadás felmerül, a családfenntartónak, a nevelő vagy oktató intézménynek). Mind a szociális biztonság, mind az egyenlő közteherviselés alkotmányos elve azt kívánja, hogy a családi kör ne jelentsen a családfenntartónak létbizonytalanságot okozó többletterhet, ne kelljen a közterhekből családja eltartása révén másoknál aránytalanul többet hordania. A jogrend a gyermeke eltartását nem vállaló szülőt megterhel(het)i a gyermek eltartásának és neveltetésének arányos költségével. A nevelés feladatát vállaló és azt becsületesen teljesítő szülőnek viszont, a társadalmi megbecsülésen túl – ami közérdekű, közhasznú tevékenységnek eleve kijár – a társadalomtól arányos anyagi támogatás jár(na).

Helyes lenne az Alkotmány vonatkozó szakaszában (70/1. §) kimondani, hogy minden állampolgár köteles jövedelmi, vagyoni és családi viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni. Akkor egyértelművé válnék, hogy a családi pótlék nem kegyből juttatott segély, hanem a társadalmi terhek arányos elosztásáról az Alkotmány kötelezően rendelkezik.

 

A CSALÁD SZOCIÁLIS BIZTONSÁGA
Ettől ma még távol állunk. Az Alkotmány 70/E. § III pontja, midőn rendeli, hogy a magyar állampolgárnak öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetében joga van a megélhetéshez szükséges ellátásra, egyúttal elismeri, hogy szociális biztonságot nyújtó rendszerünkben az öregek, özvegyek, árvák biztonsága nincs hézagmentesen megoldva. A családi fészekből kiesettek juthatnak létüket fenyegető nyomorba, s ekkor állampolgári jogon jár számukra a létminimum. De hát nem jár, családi jogon, már maga a biztonság is? Nem jár szociális biztonságként a családot alapító fiataloknak az a tudat, az a lehetőség, hogy tisztes munkával, takarékos, céltudatos, beosztó életvitellel ésszerű időn belül gondoskodni tudjanak maguk és várt gyermekeik részére otthonról és a polgári élethez szükséges méltó körülményekről? Köz- tisztviselői pályán ez akár a családi illetményrendszerrel is megoldható lenne, kevesebb adminisztrációval. Egyenlő munkáért ugyan az Alkotmány szerint egyenlő bér jár, de ha elismerjük, hogy a családon belül gyermekek nevelésével végzett tevékenység közhasznú, ennek a többlettevékenységnek ellenértékét legalább a közszolgálati illetménybe alkotmányosan be lehetne építeni. Ám megoldható a kiegyenlítés egyéni teljesítménybérezés mellett is, a családi (nevelési és gondozási) munkatöbblet fejében nyújtott megfelelő pótlékkal. A lényeg, hogy valahogy meg kell oldania a társadalomnak a családok szociális biztonságát Alkotmányból levezethető parancs alapján.

Ha az önhibáján kívül létminimummal el nem látott embernek jár a szociális ellátás minimuma, teljesen ésszerűtlen a minimális életminőséget fedező jövedelem megadóztatása. Minden ezzel kapcsolatos „monetarista" érvelés sántít. Sántít egyrészt azért, mert a visszafordítás szociális ellátás útján sokkal költségesebb, mint a jövedelem meghagyása ott, ahol keletkezett. Másrészt azért, mert buzdít a jövedelem eltitkolására, egyszerűen azért, mert létszükségletet fedez, és ha elvonják, visszakerülése oda, ahol szükséges, eleve kérdéses.

Bizonnyal alkotmányos cél mindez, és a társadalombiztosítás rendszere errefelé törekszik. Ha az Alkotmány az özvegyek és árvák külön létminimummal szembeni védelméről mégis szükségesnek látta intézkedni, úgy tűnik, hogy nem csak a gyermekes szülő társadalmi hátránya szorul kiegyenlítésre, hanem elhalt szülője (házastársa) jogán az özvegyé és az árváé is.

 

VAN MÉG MIT TENNI
Társadalmunk sok intézkedéssel, szociális intézménnyel, biztosítással, juttatással igyekszik alkotmányos feladatainak eleget tenni. Kellene még többet tenni ez irányban, bár sok minden történt e téren azóta, amióta magam fiatal háromgyermekes szülő voltam. Sok történt a piacgazdaságra való átállás nehézségeinek könnyítésére az elmúlt években is. De vigyáznunk kell nekünk idősebbeknek, amikor összehasonlításokat teszünk: sok történt, de távol vagyunk még a céltól. A szabad verseny, a piacgazdaság új nehézségek elé állítja a családosokat, az egy- vagy többgyermekeseket. Új terheléseknek teszi ki a társadalom alapsejtjeit éppúgy, mint a társadalom minden egyedét, de szükségszerűen többet hárít azok vállára, akik többek terhét hordják! A polgári (s még inkább a keresztény) szolidaritás pedig mindnyájunkat arra kötelez, hogy „egymás terhét hordozzuk!" Gondoljuk ezt meg, amikor a magunk jólétét féltjük a családosoknak juttatandó „pozitív diszkrimináció" bármely formájától...

 

A GYERMEKEK ALKOTMÁNYOS DÖNTÉSI JOGA
Felvetődik törvényhozás szintjén egy ellentmondása a demokráciának. A demokrácia alaptörvénye, hogy rólunk nélkülünk nem szabad dönteni. Az a társadalom, amely politikai döntési rendszerét a felnőtt állampolgárok beleszólási jogára építi, két komoly ellentmondást hordoz. Az egyik, hogy ma a mi országunkban a jövő emberi biztosítékát vállaló, nevelő és növelő része a társadalomnak kisebbség. Kevesebben vannak a gyermeket nevelők, mint azok, akik majd ennek (velük együtt) hasznát fogják látni. És kevesebben vannak a döntést hozók között, a közvéleményt formálók között a fiatalok, mint az öregek, elöregedő társadalomban élünk. (Noha ebben az új választás örvendetes irányú változást hozott.) Csak természetes, hogy minthogy a rövidlátó önzés jobban hat a politikában, mint a távlatokba tekintő nagyvonalúság, hogy a következő nemzedék (a megszületett kiskorúak és a megszületendők) érdekei a politikában nem érvényesülnek a hosszú távú döntések során a jövőt felélni akaró törekvésekkel szemben.

Demokratikus lenne, és alkotmányosan megoldható, hogy amint a szülők gyermekeik magánérdekeit képviselőként elláthatják, gondoskodhassanak többletszavazattal vagy társadalmi szintű képviselettel távlati közérdekeik biztosításáról is. A római polgár, ha fia volt, kettős szavazati joggal bírt, kétszer vették számba a censusban (duicensus). Valami hasonló megoldás távolról sem elképzelhetetlen (nemcsak a nemzetiségi kisebbségek, de a családos-gyermekes kisebbségek javára sem).

 

ÉS MI, KERESZTÉNYEK?
Miközben tudatosítjuk a család érdekében alkotmányos jogainkat, ne feledkezzünk meg mi keresztények arról, hogy benne élünk a világban, és felelősek vagyunk annak sorsáért. Gondoljunk Aquinói Szent Tamás szavára, hogy az értékes életet egyaránt veszélyezteti a nagy nyomor és a nagy jólét! Ma széles néprétegek sokgyermekes családjai szorulnak a társadalom peremére, élnek nyomortanyákon vagy kunyhókban, létbizonytalanságban az aznapi betevő falat felől. Sem tanulásra, sem a rendszeres munka példájának megélésére nincs módjuk gyermekeiknek. Tudós tanulmányok tárgyilagosan vagy aggódva megállapítják, hogy veszélyt jelentenek a társadalomra, lappangó forrásai a bűnözésnek. Nem csoda, ha társadalomellenessé fejlődnek! „Ezekből nem lesz pap, katona, hős: e fiúkért valaki felelős!" A kérdésnek nem megoldása, ha kiszorítjuk őket a társadalomból, sem az, ha termékenységüknek, családiasságuk ösztönének iparkodunk gátat szabni. Gondoljuk meg, keresztények, családok, várandós anyák istállóba szorulnak ma is, a mi hazánkban is! Nincs számukra hely a szálláson. S mit tettünk érte, hogy legyen? Nem a mi feladatunk, hogy utánuk menjünk, hogy felemeljük, befogadjuk őket, és lehetőséget teremtsünk értékeik kiteljesítésére, tanulásra, munkára, örömteli családi létre nekik is?!

Ám ugyanilyen – ha nem még nagyobb, mert nem szembetűnő – veszély fenyegeti azokat a testvértelen gyermekeket, akik nagy jólét közepette növekednek. Mindent megkapnak, amit szemük-szájuk kíván. Mindent megtanulhatnak, ami sikeres életpályához szükséges. Megnyílik előttük a tudomány, a külföld, a nyelvek – és fenyegeti őket a veszély, hogy üresek maradnak, mint a pengő érc és a zengő cimbalom. Mindez mit sem használ nekik, mert nincs szeretetük. A testvéri közösség a családban a szociális érzék első iskolája. Aki anélkül nő fel, nehezebben tanulja meg, hogy ne magát tolja előtérbe, hogy más baját is érzékelje, más érdekét tisztelje. A társadalomra nem csak a perembűnözés veszélyes, hanem az önző, törtető, mindent magának megszerezni akaró, a szolgálatot és a türelmet hírből sem ismerő, kiművelt, de erkölcsi érzék és alap nélküli ember is. S ha a társadalom választás elé állítja a szülőt, hogy vagy teljes fegyverzettel indítsa a létért való küzdelembe egy szem gyermekét – vagy középszerben neveljen fel üggyel-bajjal több gyereket, vethet-e követ arra, aki az első lehetőséget választja? Nézzünk magunkba, keresztények! Irigyeljük az ilyen mindent megkapott, de magános fiatalokat, vagy sajnáljuk őket? Mert ha a lelkünk mélyén akár kissé is irigyeljük lehetőségeiket, bűnösek vagyunk annak a társadalmi szemléletnek kialakulásáért, ami szüleiknek az indítást adta!

A helyesen megélt családi közösség mindkét veszély ellen orvosság lehet. De az állam csak a nyomor ellen adhat anyagi segítséggel védelmet. Családot, szeretetközösséget jog és törvény nem tud teremteni, csak a mi következetes értékrend szerinti életünk, vonzó családok példájának közvetítése a világ számára. Ha megtesszük a magunkét ebben az irányban, meg fogjuk hozzá hitünk szerint kapni a segítséget!